Gyerünk anyukám! - 3-7. nap

Hihetetlen, hogy már a harmadik héten tartunk (illetve már vége is van, ami a videókat illeti) ebben a programban, és nagyon büszke is lehetnék magamra, ha minden egyes tornát megcsináltam volna. De a múlt héten történt egy kis baleset, ami miatt 2 edzést ki kellett hagynom. Nem kell semmi rosszra gondolni, én voltam a balf@sz. Történt ugyanis, hogy épp a drágaságos csimotámat akartam tisztába tenni és miközben az ágyhoz léptem, ráléptem az egyik kis autójára és egy kicsit gyorsabban értem oda az ágyhoz. Ezzel nem is lenne gond ugye. Csakhogy a szüleimnél (ja merthogy azon a héten lementünk a nagyszülőkhöz házassági évfordulót ünnepelni) az ágy alatt csak kb. 1 cm-nyi hely van, és hát ki lehet találni, hogy vajon befért-e a nagylábujjam alá avagy nem? Nos, nem. Vagyis mégis. GYENGÉBB IDEGZETŰ OLVASÓK MOST EZT NE OLVASSÁK! Úgy, hogy a körmöm kábé a felétől hátrahajlott... Kb. ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de hát akkor a frászt hoztam volna a kisfiamra, aki már így is óriási szemekkel és sírásra görbült szájjal nézte a vinnyogásomat és ahogyan (én is) a könnyeimmel küszködtem. 

Miután összeszedtem magam, szépen átpelenkáztam, és sántítva elhagytam a helyszínt. Szerencsémre a tesómnak már gyakorlata van a nagylábujjak kötözésében, kaptam rá egy csinos kötést (amit végül anya csinált meg, mert tesóm lábfóbiás és isten ments, hogy más lábához hozzáérjen, de helyette szépen elmondta, hogy mit kell tenni). 

Mivel a hétre pont több volt az olyan edzés, amihez cipőt kellett volna húzni, de én még a lábamra is alig tudtam rálépni, így fájó szívvel le kellett mondanom arról, hogy minden egyes edzést teljesítsek. Így maradt ki a szerdai és a pénteki mozgás, de szerencsére a lábujjam megmaradt (és rajta a köröm is) és kedden - immáron újra itthon - ismét belevethettem magam a programba. 

Azért kedden, mert hétfőn eléggé ramaty napom volt, nehezen vettem fel az itthoni ritmust, hogy újra csak ketten vagyunk a gyerkőccel itthon és minden újra énrám hárul. Ezért jó, hogy a videók 2 napig elérhetők, így részt tudtam venni Zsolt háterősítő edzésén, majd csütörtökön Nóri formatornáján. Mindkét edzésen meghaltam konkrétan, én nem tudom, hogy mikor leszek már kicsit kevésbé puhány, mikor lesz az, hogy nem izzadok ki magamból egy levesestányérnyi folyadékot és nem köpöm ki a tüdőmet közben... Tudom, tudom, tudom, mindenhez idő kell és megfelelő akarat (meg egy jó adag a Puffin lekvárból mindehhez), hogy végig tudjam csinálni. 

Lassan féltávnál vagyunk, ami azt jelenti, hogy közeleg egy újabb állapotfelmérés, hogy lássuk hol tartunk, mennyit fejlődtünk vagy épp mennyit NEM. Jelenleg úgy érzem, hogy sehol sem tartok, nem lettem erősebb, hajlékonyabb, könnyebb pedig semmiképp. Persze ezen nem segített a sebtében (és titokban, hogy a kisfiam ne lássa) bekapott néhány Sport szelet és a napokban elfogyasztott Mekis rendelés sem...